Egy gondolat bánt engemet

Bánt bizony, elég régóta.  Olyan, mint hátamon egy nagy púp.   Mit púp, egy torony. Egy nagy torony! Itt éktelenkedik a hátamon.  Évek óta.  Én próbáltam lerázni. De én nem vagyok mindenható. Én csak egy domb vagyok. Az igaz, hogy a környéken lakóknak igen kedves. Meg az óvodásoknak is.
De ez a torony! Hát ezt nem kedveli senki. Utálják is rendesen. Az meg csak áll és áll, büszkén, peckesen, mint a múlhatatlanság jelképe. Ja, meg sugároz. Mindenfélét, és össze-vissza. Mondják, hogy káros. Nem csak a látványa, a sugárzása is. Volt is már ebből jókora purparlé.
Nem is olyan régen a környék akkori önkormányzati képviselője megjelent a környező utcákban nagy dérrel-dúrral és gyűjtögetett. Aláírásokat. Meg azt is mondta, hogy ennek a fránya toronynak most aztán vége. Alá is írtak neki mindenféle íveket. Aztán az ovis szülők is gyűjtögettek, szintén aláírásokat és odaadták a harcias képviselőnek. Ő meg a sok papírral bement az önkormányzathoz és kimondta. A szerencsétlen, hozzá nem értő vezetés most az ő okos tanácsára iziben tüntesse el a csudába azt a nyomorult tornyot. Ezt akarják az emberek. Ő tudja. Azt is tudta – akkor legalábbis úgy – hogy az önkormányzat nem köteles azt a büdös tornyot megtűrni a dombon, csak töketlenségből, meg felelőtlenségből van még mindig ott. Sőt még az is mondta, ha nem tüntetik el de hamarjában, akkor saját kezűleg fűrészeli ki a lábait. Alig vártam. Végre egy belevaló, nem laca-facázó közszolga.
Aztán jöttek emberek, gyűléseztek, aztán megint jöttek, azok nézelődtek, aztán megint jöttek, azok méricskéltek. Most már elég régóta nem jön senki.
A fűrészelős embert sem láttam már a környéken elég régóta. Hallottam a mikrohullámoktól, hogy országgyűlési képviselő, meg polgármester lett. Ezen elgondolkodtam. Azelőtt mindig jött a fűrészes ember. Nyüzsgött, fényképezkedett, ígért a dombra – vagyis a hátamra – fűt, fát és nem utolsó sorban toronymentesítést. De azóta nem jön.
Gondoltam már arra is, hogy a fűrészes ember csak a hátamon kapaszkodott fel. Jól értik, nem a hátamra. Oda csak egyszer jött el, akkor is megsértődött, mert az emberek nem azt gondolták, amit ő akart. El is szelelt csatlósaival együtt.
Hallottam, valamit mégiscsak csinált. A vehemens erőlködés vége az lett, hogy most már nemcsak, hogy nem jön, hanem még azt is elérte, hogy a huncut szolgáltató még a torony helyhasználatáért sem fizet. Nem nekem, pedig az én hátamon van, hanem az önkormányzatnak sem. Állítólag azért, mert ez így jogszerű. Merthogy ez most úgy néz ki, hogy ez a dög torony nincs is itt. Jogilag. De hát még mindig itt van a hátamon. A torony is. Meg az összes egyéb problémám.
Hallottam, szintén a mikrohullámokon, hogy hoztak határozatot is. A torony szűnjön meg! Azonnal! Azt viszont nem hallottam, meg nem is láttam, hogy ezt a toronnyal is megbeszélték volna. Mondják másokkal se. Nem szokásuk másokkal bármit is megbeszélni.
Én csak egy egyszerű domb vagyok. És azt is tudom, hogy nem vagyok mindenható. Lehet, hogy ők azok?  De akkor mi a fenét keres itt a hátamon ez a nyomorult torony?
Halló! Fűrészes ember!! Hagyja a nyomorult fűnyírót másra, s engem vegyen végre a hátára! Minden meg van hozzá, csak akarat kell, a fűrész is kéznél van - csak csinálja már! Hiszen megígérte.